Az IBM kávédarálókkal kezdte, lyukkártyákkal folytatta, majd az üzleti zseni Watson-dinasztiának köszönhetően a világ egyik legértékesebb és legbefolyásosabb technológiai cégévé vált. De hogyan?

Éppen száz éve, 1911. június 16-án alakult meg a Google és a Microsoft után a techvilág harmadik leghülyébb nevű cége, amit ma Nemzetközi Üzleti Gépek néven ismerünk. Angolul International Business Machines, vagyis IBM.

Száz év, az nagy idő: ha ember lenne, el kellene mondani róla, hogy túlélt két világháborút, látta Holdra szállni Armstrongot, szétesni a Szovjetuniót és lángokban állni Bagdadot, de egy akkora cég esetében, mint az IBM, ez a száz év nem csak passzív szemlélődéssel telt: a mostanra nagyvárosnyi alkalmazottat foglalkoztató cég társadalmi, politikai értelemben is olyan fontos intézménnyé vált, hogy közvetve vagy közvetlenül komoly befolyása volt az elmúlt évszázad meghatározó eseményeire. És miközben minibirodalommá vált, sikeresen küzdött az ellenséges elemekkel: túlélte a kormánynak az antitröszt-törvények értelmében a cég feldarabolására tett kísérletét, a családi intrikákat, a hatalmi harcokat, a félresikerült felvásárlásokat. A digitális forradalmat meg nemhogy túlélte, hanem egyenesen az élére állt, és bizonyos szempontból le is vezényelte. Túlzás lenne azt állítani, hogy az IBM nélkül nem létezne számítástechnika, de nem akkora túlzás, hogy ne borzongana bele az ember, ha el kellene képzelnie, mivel aknakeresőzne most, 2011-ben, ha nem lett volna IBM.

A cég logójában látható kék színről évtizedek óta Big Blue-ként emlegetett cég a százéves születésnappal olyan elitklubba lépett be, amelynek összesen csak ötszáz tagja van az USA-ban: a Standard and Poor's összeállítása szerint alig több mint félezer százéves vagy annál idősebb amerikai cég létezik, köztük sok ismeretlen, mint a J. M. Smucker Company vagy a Hanger Orthopedic Group, és sok ismerős, mint a Coca Cola vagy a Harley-Davidson.

Az IBM ezek közül is kiemelkedik: a világszerte 425 ezer alkalmazottat foglalkoztató cég a 18. helyen áll a Fortune magazin amerikai sikervállalatokat felvonultató 500-as listáján - a csúcson a bevétel alapján összeállított sorrendben a Wal-Mart, az Exxon és a Chevron, ugyanakkor az IBM tavaly több (14,8 milliárd dolláros) profitot termelt, mint a hetedik Berkshire Hathaway, és több mint kétszer annyit, mint a tizedik Ford.

A korai kezdésnek köszönhetően az IBM azon kevés amerikai teches cégek egyike, amely nem a kaliforniai Szilícium-völgyben székel: megalakulása óta töretlenül az USA keleti partja a központ. A San Franciscó-i öböl környékén 1924-ben szilíciumról még csak nem is hallottak, és javában őszibarackot szüreteltek a vendégmunkások, amikor az IBM elnevezte magát IBM-nek. Jó ideig New York volt a központ, aztán a hatvanas évek közepén átköltöztették a főhadiszállást a nagyvárostól nem messze, egy Armonk nevű faluba, ahol a pár ezer helyi lakoson és az IBM-en kívül máig nincs semmi.  Viszont mint minden rendes multinak, az IBM-nek is vannak kirendeltségei; Amerika-szerte és a világ számos más országában mérnökök, kutatók, tudósok tízezrei dolgoznak a cégnek.

A vállalat első fél évszázadának sikereiért egyértelműen az akkori első ember, a cég elnöke, Thomas J. Watson volt a felelős, de a Watson-dinasztia még jóval később is meghatározta a vállalkozás sorsát. Watson már tíz évvel azelőtt az IBM-nél dolgozott, hogy az IBM létezett volna: 1914-ben lett az elődcég, a négy vállalatból három évvel korábban összeolvasztott Computing Tabulating Recording Corporation (CTR) elnöke. A CTR, a későbbi IBM az örökséghez híven mindennel foglalkozott, amit nem szégyellt: gyártott mérleget, hússzeletelőt, kávédarálót, és persze gyártott lyukkártyával működő szerkezeteket, mai szemmel primitív számítógépeket, amelyektől egyenes út vezetett a számítástechnikához - mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy idősebb Watson egy időben kifejezetten aggódott amiatt, hogy a számítógépek rosszat tesznek a virágzó lyukkártyabiznisznek.

Az elnök tehát 1924-ben átkeresztelte a CRT-t IBM-re (ennek százéves évfordulóját majd 13 év múlva ünnepeljük meg méltóan), és 1956-os haláláig a kilencmillió dolláros éves bevételű, 1300 alkalmazottat foglalkoztató vállalatból  900 millió dolláros, több mint hetvenezer főnek munkát adó vállalatot faragott. Watson, korának egyik leggazdagabb embere volt az, aki kidolgozta “a cég egy család” elméletet, és tőle származik a “World Peace Through World Trade” jelmondat, vagyis hogy a világbékét világkereskedelemmel kell elérni. A gyakorlatot jó néhány amerikai cég követte később, amikor az USA ideológiájával nem feltétlenül szimpatizáló piacokra tört be - gondoljunk csak a budapesti, a moszkvai meg a pekingi McDonald's-okra.

Watson volt az, akinek hatására az IBM irodáiban az alkalmazottak elkezdték kiírni a híres THINK (gondolkodj) jelszót, amely évtizedekkel később a ThinkPad laptopsorozat nevében köszönt vissza, mintegy főhajtásként. Az IBM első elnöke ugyanakkor ellentmondásos figura volt: Roosevelt elnök nem hivatalos New York-i nagyköveteként emlegették ugyan, de a harmincas években egyes visszaemlékezések szerint együttműködött a náci Németországgal - a népszámláláshoz használt gépeket szállított a Harmadik Birodalomnak - , amiért még kitüntetést is kapott. Viszont ő volt, aki 1934-ben eltörölte a darabbért, 1937-ben pedig az USA-beli cégek közül elsőként bevezette a fizetett szabadságot.

1952-ben az amerikai kormánynak feltűnt, hogy a cég a lyukkártyagép-biznisz 90 százalékán tartja rajta a kezét, és a gépek bérletéből az IBM akkor horribilisnek számító évi 100 millió dolláros bevételhez jut. A kormány által indított polgári per azzal zárult, hogy a cég bíróság előtt vállalta: közkinccsé teszi a gépeket és a vonatkozó szabadalmakat.

Az idősebb Watson 1956-ban meghalt; a cég irányítását fia, Thomas John Watson Jr. (haveroknak csak Tom Jr.) vette át, aki 1971-ig maradt az IBM élén, és ugyanolyan fontos figurává vált az amerikai közéletben, mint apja volt. 1998-ban a Time magazin beválasztotta a XX. század legbefolyásosabb alakjai közé, olyan nagyszerű emberek társaságába, mint Muhammad Ali, Che Guevara és Marylin Monroe. Az ifjú Watson apjához hasonlóan közel állt a politikához, olyannyira, hogy 1979-től két évig, Jimmy Carter elnöksége alatt ő volt az Egyesült Államok moszkvai nagykövete.

Az ifjú Watson vitathatatlan érdeme volt, hogy végleg kivezette a céget a tabulátorok, lyukkártyák, mérlegek és kávédarálók világából, és bevezette a digitália, a modern számítástechnika világába. 1953-ban megjelent a világ első általános célú felhasználásra szánt számítógépe, az IBM 701 EPDM, amitől ugye az öreg Watson féltette a lyukkártyás gépeket, aztán ‘56-ban a lebegőpontos műveletek elvégzésére képes hardverrel felszerelt 704-es, majd ‘60-ban az első kereskedelmi forgalomban kapható tranzisztoros gép, a 7090-es.

Watsonék nevét őrzi a Watson nevű számítógép, amely sorra győzte le emberi ellenfeleit az évtizedek óta futó Jeopardy televíziós vetélkedőben, és róluk nevezték el a vállalat New York állambeli kutatóközpontját is.

Az IBM azonban nem az ő idejükben kifejlesztett méregdrága, leginkább bérletre szánt szupergépekkel lendítette át a világot a digitális korba, hanem a személyi számítógéppel, amit ma persze készpénznek veszünk, de még harminc évvel ezelőtt is csak egy koncepció volt. A gépet titkos kódnevén Acornnak, hivatalosan IBM PC-nek hívták, 1981-ben jelent meg, és egy a Harvardról szalajtott fiatalember írta - vagyis inkább szerezte rá az operációs rendszert. Őt Bill Gatesnek hívták, és jórészt neki meg az IBM-nek köszönhetjük, hogy most itt ülünk és kattintgatunk. Köszönjük.

Az IBM további, csaknem ugyanilyen fontos érdeme volt, hogy a riválisokkal, így az Apple-lel ellentétben megengedte a független gyártóknak, hogy klónozzák a cég által kifejlesztett PC-t, és ezzel megnyílhasson az út az olcsó, szinte bárki által elérhető háztartási számítógépek előtt. Onnantól meg már nem volt megállás.

Találós kérdés: mivel foglalkozik most az IBM?

Mert hogy PC-t már nem gyártanak, az biztos. Biztos sokan emlékeznek a pillanatra, amikor az IBM 2005-ben bejelentette, hogy eladja a pécés üzletágat a kínai Lenovónak, ami egy ilyen méretű és az amerikai kultúrába, közéletbe ennyire beágyazott cégnél egyenértékű trauma volt azzal, amikor másfél évvel korábban a japán Mitsubishi megvette a New York-i Rockefeller Centert, az amerikai jólét első számú szimbólumát.

Arra, hogy mivel foglalkozik az IBM, tulajdonképpen ugyanaz a válasz, mint száz évvel ezelőtt volt: mindennel, amit nem szégyell. Elsősorban kutat, fejleszt és innovál. Egy időben a kutatásra fordított összeg aránya elérte a bevételek 30 százalékát, de a vállalat most is őrült módon gondolkodik: 2010-ben 24 milliárd dollárt költött kutatásra és fejlesztésre, és 18 ezer szabadalmat nyújtott be - többet, mint bármely más cég a világon. A cég foglalkozik tanácsadással, nanotechnológiával, szoftverrel és hardverrel; néha megveszi, ami megtetszik neki, mint a PwC tanácsadó céget vagy az SPSS analitikai szoftvercéget, vagy eladja, ami nem tetszik neki, mint a nyomtatókat gyártó Lexmarkot. A középpontban továbbra is a számítástechnika áll, bár a nagyközönség előtt az IBM ezen a téren leginkább kirakatprojektjeiről ismert. Igaz, ezekbe a kirakatokba bárki szívesen kiállna: ott van a Kaszparov-verő szuperszámítógép, a Deep Blue, a több szuperszámítógépet összekötő architektúra, a Blue Gene, és persze a Jeopardyban az embert legyőző szuperalgoritmus, a Watson.

Index.hu